2013. augusztus 26., hétfő

Egy óbudai zarándokhely






A zarándoklat évszázadok óta meglévő vallási-kulturális jelenség, ami nemcsak a keresztények hitvilágát jellemezte, hanem még napjainkban is több más vallás gyakorlati elemeként ismerhetjük (pl. mekkai zarándoklat).
A kereszténységet felvett magyarságnak kezdetben csak arra volt lehetősége, hogy az európai búcsújárásokba bekapcsolódjon. Ebben az időszakban a magyar zarándokutaknak hét kiemelkedő állomása volt: Szentföld, Róma, Santiago de Compostela, Szent Patrik purgatóriuma, Aachen, Czestochova és Mariazell. A török kiűzése után, részben a rekatolizáció eredményeként Magyarországon a 17-18. században rengeteg zarándokhely jött létre. Ezek között is külön egységet képeznek a Szűz Mária tiszteletére felszentelt helyek (Andocs, Márianosztra, Baja stb.), ezen belül pedig azok, amelyek a stájerországi, Nagy Lajos király által alapított Mariazell filiájaként alakultak meg. Ehhez a csoporthoz tartozott az Óbudán létrehozott kiscelli kegyhely, ami a 18. században – Celldömölk után – Marizell második legnagyobb magyarországi filiája volt.

A búcsújáróhely megalapításának története – mint a korszakban sok más óbudai alapítás – a Zichy-családhoz kötődik. A legenda szerint Zichy Pál veszprémi várkapitány 1622-ben Bethlen István fogságába esett és a mariazelli Madonna közbenjárásának tulajdonította kiszabadulását (, amihez valószínűleg hozzájárult az időközben kifizetett váltságdíj is). 1702-ben, a hadi sikereik hálaadásaként, a két Zichy testvér, Péter és László fogadalmat tettek, hogy a mariazelli csodatevő Madonna szobráról másolatot készíttetnek, és annak őrzésére kápolnát építtetnek. Mivel László 1703-ban meghalt, ezért az alapítás Zichy Péterre maradt, aki két évtizeddel később 1724-1725 körül elkészítette a másolatot és felépítette a kápolnát az óbudai szőlőhegyen. Azonban hamarosan Péter is meghalt és özvegye Zsámbékra – az akkori uradalmi központba – vitette a szobrot. Az óbudaiak éveken keresztül folyamatosan kérelmezték a kegyszobor visszavitelét, és végül a helyi plébános, Christian Ignacz Barwick közbenjárására 1733-ban átszállították a szobrot az óbudai kápolnába. A kegyhelyet az elkövetkező években egyre nagyobb tisztelet övezte, egyre több zarándok látogatta, és a szobor csodatevő híre is kezdett elterjedni.
1738-ban a trinitáriusok betelepedtek Óbudára és megkapták a zarándokhely kezelését és felügyeleti jogát, majd az 1740-es években a kápolna közelében elkezdték felépíteni saját kolostorukat és templomukat. A trinitáriusok új rendháza végül 1758-ban készült el és két évvel később a szobrot is átvitték új helyére. Az 1777-ben kiadott „Flores Mariani” (Mária virágai) kezdetű mirákulumos könyvben olvasható. hogy ez időszak alatt nagy méreteket öltött a búcsújáróhely látogatottsága. Emellett beszámoltak arról, hogy az 1742 – 1777 közötti időszakban ötvenegy, a kegyszoborral kapcsolatos csodaszámba menő történés esett meg. Ugyanakkor a korabeli protokollumokban és más forrásokban arra vonatkozóan is találhatók adatok, hogy melyik évben mennyien zarándokoltak el Óbudára. 1749 májusában például 4012 vidéki zarándok látogatta meg Óbudát, illetve ebben az évben Szentháromság ünnepén kb. 4000 hívő tette tiszteletét a szobornál. A kegyhely vonzáskörzete elsősorban a Budai-hegység és a Pilis területére korlátozódott, de egyes esetekben a Duna-Tisza köze középső és északi, illetve a Dunántúl északi részére is kiterjedt. Egyéni zarándokok azonban egészen messziről, Pécsről, Torontál megyéből, Pozsonyból vagy Egerből is érkeztek. Jellemző a búcsújáróhely fejlődésére, hogy egy idő után a trinitáriusok külön vendéglőt építettek a zarándokok számára.

Ennek a virágzó búcsújárásnak vetett véget II. József szerzetesrendeket beszüntető rendelete, amelyet 1783 decemberében kiterjesztettek a trinitáriusokra is. 1785-ben a kegyszobrot elárverezték, majd Kühtreiber Antal óbudai molnár segítségével a Szent Péter és Pál templomba helyezték el, ahol napjainkig őrzik. Azonban sokak szerint a 18. században bekövetkezett átszállítással megszűnt a szobor csodatevő ereje és ezzel a kegyhely jelentősége.


Felhasznált szakirodalom:

BÁLINT Sándor 1944: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Budapest: Veritas.

BÁLINT Sándor – BARNA Gábor 1994: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest: Szt. István Társ.

BARNA Gábor 1997: Máriacell és Magyarország. Adalékok a Celli Mária – Magna Domina Hungarorum hazai tiszteletéhez. AH (Ars Hungarica) 25 (1997) 197-219.

BARNA Gábor 2001: Búcsújárók. Bp: Lucidum

BERTALAN Vilmos 1942: Az óbuda-kiscelli trinitárius kolostor és templom.
Budapest: Bertalan Vilmos

BONOMI Jenő 1940: Búcsújárás Solymárra In Ethnographia LI évf. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság 361-366.

EBERHART, Helmut 2003: A mariazelli zarándokhely története és jelentősége. in Farbaky Péter (szerk.): Mariazell és Magyarország. Budapest: BTM 30-40.


FALLENBÜCHL Ferenc 1940: A rabváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon. Budapest: Stephaneum

FAZEKAS István 2003: Máriacell és a magyar nemesség a barokk korban. In Farbaky Péter (szerk.): Mariazell és Magyarország Budapest: BTM 102-115.

GÁL Éva 2004: A Zichyek és az óbudai Kiscell In Farbaky Péter (szerk.): Máriazell és Magyarország Budapest: BTM 264-269.

LIPP Mónika 2002: Művészet a XVIII. századi Óbudán Szent Ivó oltárképének tükrében. Budapest: Kulturkontakt

SCHOEN Arnold: 1935: Óbuda múltjából. Budapest: k.n. 38-48.o.

TÜSKÉS Gábor 1993: Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulumirodalom tükrében. Budapest: Akadémiai
                             2000: A zarándoklatok térbeli sajátosságai a 17-18. században In Néprajzi Látóhatár IX. évf. 3-4. szám Budapest: Györffy István Néprajzi Egyesület 253-266.